Emberek, akik túl jól ismerik egymást, avagy sok időt töltenek egymás társaságában, hajlamosak szentimentális túlzásokba esni, ha néhány külön töltött nap után viszontlátják a másikat. Lehet ez utazás, betegség, szükség... a változás lehetősége, ami a viszontlátás pillanatában végigfut rajtuk, mindig ugyanaz. Az állandóan marcangoló kérdések, hogy ugyanolyannak lát-e még, vagy talán mást szeret már, fúrja és fúrja az ember oldalát, átfúrja a hasát, a combját, keresztül az örömén. Egyre csak vágyjuk, hogy a másik tudja, neki sokkal jobban hiányzott, ő százszor magányosabb volt nélküle. Neki ezerszer ragyogóbb a viszontlátás. Jó volna egymás karjaiba esni, megcsókolni, szeretkezni ott rögtön a padon, jó volna elmondani...
Megérkezik. Zöld kabát van rajta, túl zöld ez egy ilyen téli naphoz. Némán lépked, felém tart, súlyos csomag húzza le a vállát.
Jó volna elmondani, megölelni...
Egymásra nézünk: a viszontlátás pillanata. Vajon jól áll rajtam ez a ruha? Vajon megismert valaki mást?
Nincs szenvedélyes ölelkezés. Nincs mit mondani.
Furdalnak a kérdések.
Furakodnak bennem, -belé.
No comments:
Post a Comment