"boldogok a lelki szegények"

talán valami angyal látja, amit csinálok.
látja, ahogy széttörök dolgokat, ahogy megbántom azokat, akiket szeretek.
talán látja a hibáimat, és majd szól, hogy mik azok.
talán nincsenek is hibáim.

amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel. megmosom a fogam, bekrémezem az arcom, közben megbeszélem a tükörrel, hogy öregszem. jöhet a zokni meg a nadrág, miegymás. a napok változatlanok, jönnek mennek, az emberek is, mindig ugyan azok az arcok. a remény mozgatja a lábaim, és a remény mondja a számmal, hogy jól vagyok, ha kérdezik. persze a remény nem főzi meg a reggeli kávémat, bár így is mondhatjuk, de.
megetet.
aztán a remény ér haza a munkából, a remény szexel a pasimmal, a remény mosolyog és azt mondja jó volt. amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel.
aztán megtörténik, és a remény belefagy az emberbe, nem kelek fel többé, nincs fogmosás meg reggeli kávé. azt mondják, azok az emberek, akik télen születtek, szeretik a havat. azt is mondják, hogy sosem elég jó az, ami van. a remény azt mondaná, hogy húzz sapkát, nehogy megfázz.
bennem a reménytelenség nem mond semmit.
a napokat kitölti a fehér űr. bennem a remény azt mondaná,
legalább kitölti valami.

jön az eső

vacsora

találkozunk

garbóba csomagolt félmosoly.

torkomban dobog a

kabátzsebbe bújt kézremegés.