9/19/2013
9/18/2013
Altató
Azt mondta, szeretné abbahagyni.
Azt mondta, hogy fázik.
Azt mondta, hogy fél.
De az arca mindig mást mondott.
Láttam a szemén, hogy nem is fél igazából, csak a színész beszél belőle, ki tudja honnan, miért. De sosem szabadult többé az álarctól, mintha ráragadt volna, körülfonva törékeny, fehér arcát. Remegett, mikor megfogtam a kezét.
Azt mondta, nincsenek már szabályok.
Azt mondta, hogy már nem fél.
Azt mondta, vigyem haza, és mikor elhajtok, ne nézzek vissza rá.
Két nappal később találtak egy széttépett maszkot egy szakadék szélén, valahol ott, ahol a világ véget ér.
Senki nem tudta, hogy hány ember repült el azon az éjszakán.
Később, mikor már mindenki aludni tért, visszajött és eltakarta az arcát, így sírdogált minden éjszaka az ágy szélén. Nézd, milyen fekete az ég, mondta. Én csináltam.
9/09/2013
mese kétezerhétből
Kitárta a fából faragott, nehéz ajtót. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a fekete mintás lábtörlőn, és néha visszapillantott a feléje kacsintgató augusztusi napra. Kint örök nyár volt.
Körülnézett. Nem volt ott senki. Csak ő, az ajtó, a nyári napsütés és a téli hófúvás. Beljebb lépett. Levette piros szandálját és halkan beszélni kezdett.
-Ha bezárom az ajtót, előjössz?
Senki nem felelt. Üres volt a ház.
Újra tett egy lépést befelé, a kandalló irányába. Kicsit bizonytalanul lépkedett a hideg, nyikorgó parkettán. Fázott.
-Befűthetek? Olyan hideg van itt.
Újra csend. Megint nem jött válasz.
Már jó ideje ült a kandalló előtt, de csak nem akart meggyulladni a fa.
-Talán idejöhetnél segíteni, nem gondolod?
Apró neszeket hallott, de még mindig csend honolt a kis házra.
-Elegem van ebből az egészből! Visszamegyek a nyárba, nem érdekelsz már!
Felhúzta átfagyott lábára a szandálját, és kicsörtetett a házból. A nehéz ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. A házban a hó hullani kezdett, az eső eleredt, a szél felerősödött. Évekig így állt, elhagyatottan, beázva, senki nem törődött vele.
Aztán hirtelen kinyílt a fából faragott, nehéz ajtó. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a megfakult mintájú lábtörlőn, de egyszer sem nézett hátra.
Belépett a házba.
-Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Előjössz már? Meguntam a bújócskázást. Hiányzol.
Néma csend. Nem felelt senki.
Lehajtotta fejét és szandálja elejével az esőcseppeket taposta, aztán megfordult és kiment. Halkan zárta be maga mögött az ajtót, és még sokáig hallani lehetett csendes pityergését a kinti hóesésben.
Körülnézett. Nem volt ott senki. Csak ő, az ajtó, a nyári napsütés és a téli hófúvás. Beljebb lépett. Levette piros szandálját és halkan beszélni kezdett.
-Ha bezárom az ajtót, előjössz?
Senki nem felelt. Üres volt a ház.
Újra tett egy lépést befelé, a kandalló irányába. Kicsit bizonytalanul lépkedett a hideg, nyikorgó parkettán. Fázott.
-Befűthetek? Olyan hideg van itt.
Újra csend. Megint nem jött válasz.
Már jó ideje ült a kandalló előtt, de csak nem akart meggyulladni a fa.
-Talán idejöhetnél segíteni, nem gondolod?
Apró neszeket hallott, de még mindig csend honolt a kis házra.
-Elegem van ebből az egészből! Visszamegyek a nyárba, nem érdekelsz már!
Felhúzta átfagyott lábára a szandálját, és kicsörtetett a házból. A nehéz ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. A házban a hó hullani kezdett, az eső eleredt, a szél felerősödött. Évekig így állt, elhagyatottan, beázva, senki nem törődött vele.
Aztán hirtelen kinyílt a fából faragott, nehéz ajtó. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a megfakult mintájú lábtörlőn, de egyszer sem nézett hátra.
Belépett a házba.
-Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Előjössz már? Meguntam a bújócskázást. Hiányzol.
Néma csend. Nem felelt senki.
Lehajtotta fejét és szandálja elejével az esőcseppeket taposta, aztán megfordult és kiment. Halkan zárta be maga mögött az ajtót, és még sokáig hallani lehetett csendes pityergését a kinti hóesésben.
9/05/2013
9/02/2013
Subscribe to:
Posts (Atom)