12/05/2013
10/25/2013
"boldogok a lelki szegények"
talán valami angyal látja, amit csinálok.
látja, ahogy széttörök dolgokat, ahogy megbántom azokat, akiket szeretek.
talán látja a hibáimat, és majd szól, hogy mik azok.
talán nincsenek is hibáim.
amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel. megmosom a fogam, bekrémezem az arcom, közben megbeszélem a tükörrel, hogy öregszem. jöhet a zokni meg a nadrág, miegymás. a napok változatlanok, jönnek mennek, az emberek is, mindig ugyan azok az arcok. a remény mozgatja a lábaim, és a remény mondja a számmal, hogy jól vagyok, ha kérdezik. persze a remény nem főzi meg a reggeli kávémat, bár így is mondhatjuk, de.
megetet.
aztán a remény ér haza a munkából, a remény szexel a pasimmal, a remény mosolyog és azt mondja jó volt. amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel.
aztán megtörténik, és a remény belefagy az emberbe, nem kelek fel többé, nincs fogmosás meg reggeli kávé. azt mondják, azok az emberek, akik télen születtek, szeretik a havat. azt is mondják, hogy sosem elég jó az, ami van. a remény azt mondaná, hogy húzz sapkát, nehogy megfázz.
bennem a reménytelenség nem mond semmit.
a napokat kitölti a fehér űr. bennem a remény azt mondaná,
legalább kitölti valami.
látja, ahogy széttörök dolgokat, ahogy megbántom azokat, akiket szeretek.
talán látja a hibáimat, és majd szól, hogy mik azok.
talán nincsenek is hibáim.
amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel. megmosom a fogam, bekrémezem az arcom, közben megbeszélem a tükörrel, hogy öregszem. jöhet a zokni meg a nadrág, miegymás. a napok változatlanok, jönnek mennek, az emberek is, mindig ugyan azok az arcok. a remény mozgatja a lábaim, és a remény mondja a számmal, hogy jól vagyok, ha kérdezik. persze a remény nem főzi meg a reggeli kávémat, bár így is mondhatjuk, de.
megetet.
aztán a remény ér haza a munkából, a remény szexel a pasimmal, a remény mosolyog és azt mondja jó volt. amíg le nem hull az első hó, mindig a remény ébreszt fel.
aztán megtörténik, és a remény belefagy az emberbe, nem kelek fel többé, nincs fogmosás meg reggeli kávé. azt mondják, azok az emberek, akik télen születtek, szeretik a havat. azt is mondják, hogy sosem elég jó az, ami van. a remény azt mondaná, hogy húzz sapkát, nehogy megfázz.
bennem a reménytelenség nem mond semmit.
a napokat kitölti a fehér űr. bennem a remény azt mondaná,
legalább kitölti valami.
10/18/2013
10/15/2013
10/03/2013
9/19/2013
9/18/2013
Altató
Azt mondta, szeretné abbahagyni.
Azt mondta, hogy fázik.
Azt mondta, hogy fél.
De az arca mindig mást mondott.
Láttam a szemén, hogy nem is fél igazából, csak a színész beszél belőle, ki tudja honnan, miért. De sosem szabadult többé az álarctól, mintha ráragadt volna, körülfonva törékeny, fehér arcát. Remegett, mikor megfogtam a kezét.
Azt mondta, nincsenek már szabályok.
Azt mondta, hogy már nem fél.
Azt mondta, vigyem haza, és mikor elhajtok, ne nézzek vissza rá.
Két nappal később találtak egy széttépett maszkot egy szakadék szélén, valahol ott, ahol a világ véget ér.
Senki nem tudta, hogy hány ember repült el azon az éjszakán.
Később, mikor már mindenki aludni tért, visszajött és eltakarta az arcát, így sírdogált minden éjszaka az ágy szélén. Nézd, milyen fekete az ég, mondta. Én csináltam.
9/09/2013
mese kétezerhétből
Kitárta a fából faragott, nehéz ajtót. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a fekete mintás lábtörlőn, és néha visszapillantott a feléje kacsintgató augusztusi napra. Kint örök nyár volt.
Körülnézett. Nem volt ott senki. Csak ő, az ajtó, a nyári napsütés és a téli hófúvás. Beljebb lépett. Levette piros szandálját és halkan beszélni kezdett.
-Ha bezárom az ajtót, előjössz?
Senki nem felelt. Üres volt a ház.
Újra tett egy lépést befelé, a kandalló irányába. Kicsit bizonytalanul lépkedett a hideg, nyikorgó parkettán. Fázott.
-Befűthetek? Olyan hideg van itt.
Újra csend. Megint nem jött válasz.
Már jó ideje ült a kandalló előtt, de csak nem akart meggyulladni a fa.
-Talán idejöhetnél segíteni, nem gondolod?
Apró neszeket hallott, de még mindig csend honolt a kis házra.
-Elegem van ebből az egészből! Visszamegyek a nyárba, nem érdekelsz már!
Felhúzta átfagyott lábára a szandálját, és kicsörtetett a házból. A nehéz ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. A házban a hó hullani kezdett, az eső eleredt, a szél felerősödött. Évekig így állt, elhagyatottan, beázva, senki nem törődött vele.
Aztán hirtelen kinyílt a fából faragott, nehéz ajtó. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a megfakult mintájú lábtörlőn, de egyszer sem nézett hátra.
Belépett a házba.
-Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Előjössz már? Meguntam a bújócskázást. Hiányzol.
Néma csend. Nem felelt senki.
Lehajtotta fejét és szandálja elejével az esőcseppeket taposta, aztán megfordult és kiment. Halkan zárta be maga mögött az ajtót, és még sokáig hallani lehetett csendes pityergését a kinti hóesésben.
Körülnézett. Nem volt ott senki. Csak ő, az ajtó, a nyári napsütés és a téli hófúvás. Beljebb lépett. Levette piros szandálját és halkan beszélni kezdett.
-Ha bezárom az ajtót, előjössz?
Senki nem felelt. Üres volt a ház.
Újra tett egy lépést befelé, a kandalló irányába. Kicsit bizonytalanul lépkedett a hideg, nyikorgó parkettán. Fázott.
-Befűthetek? Olyan hideg van itt.
Újra csend. Megint nem jött válasz.
Már jó ideje ült a kandalló előtt, de csak nem akart meggyulladni a fa.
-Talán idejöhetnél segíteni, nem gondolod?
Apró neszeket hallott, de még mindig csend honolt a kis házra.
-Elegem van ebből az egészből! Visszamegyek a nyárba, nem érdekelsz már!
Felhúzta átfagyott lábára a szandálját, és kicsörtetett a házból. A nehéz ajtó hangos csattanással csukódott be mögötte. A házban a hó hullani kezdett, az eső eleredt, a szél felerősödött. Évekig így állt, elhagyatottan, beázva, senki nem törődött vele.
Aztán hirtelen kinyílt a fából faragott, nehéz ajtó. Bent fújt a szél és esett a hó. Tanácstalanul álldogált a megfakult mintájú lábtörlőn, de egyszer sem nézett hátra.
Belépett a házba.
-Ne haragudj. Nem úgy gondoltam. Előjössz már? Meguntam a bújócskázást. Hiányzol.
Néma csend. Nem felelt senki.
Lehajtotta fejét és szandálja elejével az esőcseppeket taposta, aztán megfordult és kiment. Halkan zárta be maga mögött az ajtót, és még sokáig hallani lehetett csendes pityergését a kinti hóesésben.
9/05/2013
9/02/2013
8/29/2013
8/21/2013
Őszöd
Tábor illatú a szoba. Naptáramban a nyár utolsó napja van.
Nagy és világos a magány, amelyben az emeletes ágy aljára írt firkákat keresem. Hangos bogarakkal a belsejében hajtogattam össze az ágyneműhuzatot. Egy bőrönd, hét póló, három nadrág, abból két rövid és egy hosszú, nyolc bugyi. Egy táska a tisztálkodószereknek, egy a szennyesnek.
Az emlék messzibe révedő és beteljesületlen. Azóta tavaszokat váltottak barna őszök, tél jött, nyarak múltak el.
Most huszonkettedik őszöd kopogtat.
Ma más, ma a tükör is más, de még most is minden úgy múlik el, ahogy mi akarjuk. Az időnek ehhez semmi köze. Ma szemeid fényeiben csak a kihunyásukat látom. Közeledő lépteidben csak azt hallom, ahogy elmész. Akár a megbarnult idő, olyan rekedt a hangom, pedig csak egy szót kell kimondani: vége. És közben tettetett közönnyel nézni az arcod, ahogy a némaság láthatatlan esküvel mérget csókol a szádra.
Nagy és világos a magány, amelyben az emeletes ágy aljára írt firkákat keresem. Hangos bogarakkal a belsejében hajtogattam össze az ágyneműhuzatot. Egy bőrönd, hét póló, három nadrág, abból két rövid és egy hosszú, nyolc bugyi. Egy táska a tisztálkodószereknek, egy a szennyesnek.
Az emlék messzibe révedő és beteljesületlen. Azóta tavaszokat váltottak barna őszök, tél jött, nyarak múltak el.
Most huszonkettedik őszöd kopogtat.
Ma más, ma a tükör is más, de még most is minden úgy múlik el, ahogy mi akarjuk. Az időnek ehhez semmi köze. Ma szemeid fényeiben csak a kihunyásukat látom. Közeledő lépteidben csak azt hallom, ahogy elmész. Akár a megbarnult idő, olyan rekedt a hangom, pedig csak egy szót kell kimondani: vége. És közben tettetett közönnyel nézni az arcod, ahogy a némaság láthatatlan esküvel mérget csókol a szádra.
7/30/2013
Subscribe to:
Posts (Atom)