Ελλάδα

vágyaink szünetjele

álmosan köszöntött ránk a reggel. hideg, nehéz levegő keringett körülöttünk, én pedig reszkettem, mikor lehúztam magamról a takarót. az ablaknál találtam meg, rémesen fehér volt, sápadt keze lomhán csüngött fekete-fehér csíkos nadrágja mellett. egyfolytában felfelé nézett, és egyre csak lejjebb zuhant. láttam, ahogy megfeszül, majd elernyed az ökle. elviselhetetlenné gyűrtük a várakozást. legalább tudtuk volna, mit akarunk annyira. még az is lehet, hogy csak én voltam ennyire bizonytalan. talán ő tudta, merre tartunk, és mégsem tett semmit. azokban a napokban kapcsolatunk ezerféle változatát éltem meg magamban, csak kettőnkre figyelve, arra, hogyan reagálnánk bizonyos helyzetekben, és ijesztő volt rájönni, hogy nem tudom őt máshogy elképzelni. csak ezt az alakot láttam folyton, ahogy ott áll az ablak mellett és néz egyre csak felfelé, azt a mérhetetlenül szürke és homogén eget fürkészve. nagy testű fekete madarak szálltak el a tetőnk felett míg én mentateát főztem és piros színű bögrékbe töltöttem, hátha az felmelegít vagy megnyugtat minket. késő ősz volt már, a fák rég lehullajtották rozsdás leveleiket.rengeteget esett az eső, és mintha az idő is egyre szomorúbb lett volna.nagy klasszikusokat olvastam és semmit nem értettem a fellengző és magasztos szavakból. a metronóm néhai kattogása jelezte csupán az időt, a hőmérő pedig az érzéseinket. mindig egyre hidegebb volt. sosem tágított az ablak mellől, hiába kértem. az utolsó napokban már nem is válaszolt, mintha minden kapcsolata megszűnt volna az evilági komor telekkel. láttam a szavaimat, ahogy tétován bolyonganak a hallójárataiban, de sosem találnak értő fülekre. az utolsó reggel még hidegebb volt a szobában, és különös érzés fogott el, mikor nem találtam az ablaknál. először furcsa vágyakozás kerített hatalmába, aztán az a mérhetetlen nyugalom, amit csak a végső elkerülhetetlen közeledtével érezhet az ember. olyan földöntúli nyugalom volt ez, olyan hatalmas és álomszerű, amilyet még sosem tapasztaltam azelőtt. a kezem remegése csodálatos felfedezés volt csupán, azé az elképesztő felfedezésé, hogy van kezem. sosem haragudtam rá, és nem is jutott eszembe, hogy talán így lenne helyes. halk kattanással nyílt az ablak, és hűvös, téli levegővel telt meg a szoba.üveggyöngyökké fújta szét testemet a csend. selyemtapintása volt a szélnek, a felhők pedig puha útitársként repültek velem. belém ragadt ez a mérhetetlen idill, csendes zsibbadás, ódon gyötrelem. ott, ahol már a mély, tengerízű levegőt sem érezni. ott találkoztunk újra.