Őszöd

Tábor illatú a szoba. Naptáramban a nyár utolsó napja van.
Nagy és világos a magány, amelyben az emeletes ágy aljára írt firkákat keresem. Hangos bogarakkal a belsejében hajtogattam össze az ágyneműhuzatot. Egy bőrönd, hét póló, három nadrág, abból két rövid és egy hosszú, nyolc bugyi. Egy táska a tisztálkodószereknek, egy a szennyesnek.
Az emlék messzibe révedő és beteljesületlen. Azóta tavaszokat váltottak barna őszök, tél jött, nyarak múltak el.
Most huszonkettedik őszöd kopogtat.
Ma más, ma a tükör is más, de még most is minden úgy múlik el, ahogy mi akarjuk. Az időnek ehhez semmi köze. Ma szemeid fényeiben csak a kihunyásukat látom. Közeledő lépteidben csak azt hallom, ahogy elmész. Akár a megbarnult idő, olyan rekedt a hangom, pedig csak egy szót kell kimondani: vége. És közben tettetett közönnyel nézni az arcod, ahogy a némaság láthatatlan esküvel mérget csókol a szádra.