üzenet

miközben lánynevű csillagokról ábrándoztál, én odaégettem azt a rengeteg aprósüteményt a műanyag játéksütőn, és a fahéjillat árvízként lepte el a kis kertet, amiben akkoriban laktunk. vigasztaltál, hogy nem olyan rossz ízű, és elfordulva a virágmintás textil zsebkendődbe köpted a maradékot, aztán sértődötten kapargattad a megszáradt vart a sebes térdedről. azt mondtad, egy párbajban szerezted, amikor a repülő malacok megpróbálták ellopni tőled a szájharmonikád, pedig már akkor is tudtam, hogy csak kölcsön akarták kérni, a barna illatú gesztenyeünnep végéig. annyira sütött a nap, hogy még a bárányfelhők is lebarnultak. aztán külön-külön hulltak le a vattába csomagolt esőcseppek, mi pedig egytől egyig felszedtük és a pöttyös bögréinkbe gyűjtöttük őket. azt mondtad, fáj a hasad, azért nem mászol fel velem a létrára, ezért nekem kellett visszavarrnom őket a pamacsokba.

mikor kiderültek ezek az apró koholmányok, felpattantam a biciklimre és közben dühösen tépkedtem a kormányra erősített piros szalagokat. túl messzire bicikliztem akkor, olyan helyekre, amit az emberek felnőttkornak hívnak. ez az ő világuk, amiben élnek. nem volt nehéz alkalmazkodni, de annál nehezebb megfelelni nekik. azóta itt éldegélek, és gyakran eszembe jut a fahéjillatú kert, a sebes térded és a szájharmonikázó malacok. olyankor sokkal melegebb az arcom, mint általában, és furcsa, folyékony állagú üledék nő a szememben. nem tudom pontosan elmondani, milyen érzés, de nem is szeretném, ha tudnád. itt a valóság ilyen. itt minden nap hétfőre nyílnak az ablakok. lassan megszokom.

már a fahéj illatát is egyre nehezebben idézem fel, egyre távolabb kerül, mint ahogy én tőled. azóta itt éldegélek. 

a magányhoz is egyedül vagyok.